Hamis pénz

– A megelégedettség titka – magyarázta Simon Templar szónoki hévvel – úgy venni mindent, ahogy jön. A City-beli cilinderes disznók napi irodamunkája éppúgy viszonylik azokhoz a pillanatokhoz, amikor valami rendkívüli tranzakciót ütnek nyélbe, mint a kalóz kis hőstettei, amelyekkel legfeljebb a mindennapi vajas kenyérre valót keresi meg a ritka, nagy kalandhoz. Elvégre az ember nem vitorlázhat állandóan izgalmas szökések és fogságba esések által tarkított élményeken át, amelyekben minden irányból pisztolyok merednek rá. De mindig akadnak emberek, akik hajlandóak pénzt adni. Nem is kell keresni őket. Csak csípd a szemedbe monoklidat, végy föl félig hülye arckifejezést, és már be is dőltek neked: erszényüket szinte az öledbe dobják.

Szokásos hallgatósága élvezte elméjének igazgyöngyszerű remekeit, és sajnálattal kell megállapítanunk, hogy senki nem vitatkozott vele. Patricia Holm már túl jól ismerte; sőt Peter Quentin is elég régen élt az angyali törvényenkívüliség árnyékában ahhoz, hogy tudja, miszerint, az ilyen hosszas magyarázatok elkerülhetetlenül valamelyik újabb kis hőstett bejelentéséhez vezettek, amellyel a fent említett mindennapi vajas kenyeret szándékozott Simon megint egy kis időre megkeresni. Magától értetődik, hogy Simon Templar sohasem állt anyagilag olyan rosszul, hogy sürgősen meg kellett volna keresnie a vajas kenyérre valót, de ő még dzsemet is szeretett rátenni, és a nagylelkű világ mindenkor bőven ellátta mindezzel.

 

Benny Lucek a rosszabbodó viszonyok elől jött át New Yorkból, hogy az Óvilágban szerencsét próbáljon. Féltucat remek öltöny lógott szekrénybőröndjében, amelyek olyan szorosan ültek testén, hogy az ember állandóan attól félt, miszerint csuklótól csípőig végigreped a kabát, ha vérnyomása csak két fokkal emelkedik. Remekül összeválogatott lila és rózsaszínű ingei, remekfényű cipői, gyöngydíszű nyakkendőtűje, és nem kevesebb, mint három gyűrű egészítette ki felszerelését. Kissé keleties arca becsületességet, nyíltszívűséget és jókedvet sugárzott. Alaptőkéül már ezek a tulajdonságok magukban véve is néhány tagú számjegyet fejeztek ki készpénzben, bármilyen rosszak is voltak a viszonyok. Azonkívül készpénz tőke felett is rendelkezett, ami nélkül egyetlen pénzhamisító sem foghat munkához.

Benny Lucek egyik utolsó nagy hajtása volt ennek az üzletágnak, és habár New Yorkban megmondták neki, hogy ennek a játszmának vége, rózsás reményei voltak, miszerint még szűz talajra bukkanhat Európa tudatlan polgársága közt. Amennyire ő tudta, a hamispénz-üzlet alig volt az Atlanti-óceán keleti partján kiaknázva, és Benny azért jött át, hogy ezt a mulasztást pótolja. Kényelmes lakosztályt bérelt a Park Lane szálló harmadik emeletén, átváltotta tőkéjét angol bankjegyekre, és kinyújtotta csápjait.

A legolvasottabb hirdetési rovatokban a következő csábító szöveg jelent meg, amely Simon Templar figyelmét sem kerülte el:

 

Minden hölgy vagy úr, aki szűkös anyagi viszonyok közt él, és szívesen részt venne olyan vállalkozásban, amely óriási hasznot hajtana nevetségesen kis kockázat mellett, írjon bizalmasan kezelendő levelet személyi adatok megadásával. Postafiók száma…

 

Benny Lucek mindent tudott, amit levelek elbírálásával kapcsolatban tudni kellett. Rendkívül ügyes grafológus volt, és jártas a következtető lélektanban. Egy kétoldalas levélből, amelynek írásjelei sok rejtett titkát feltárták a levélírónak, fel tudta építeni az ismeretlen egész jellemrajzát, életkörülményeit is hozzávéve megfelelő háttérül, és száz eset közül kilencvenkilencszer semmi tévedés nem csúszott eljárásába. Ha pedig a jellemrajz, amit bizonyos Mr. Tombsról alkotott, akinek sok más között szintén befutott a levele, éppen a századik eset volt, ez nem csupán Benny hibája volt. Simon Templar szintén értette a módját, hogyan kell egy levelet megírni, csakhogy az ő művészete alkotó szellemű volt, nem pedig bíráló.

Patricia egy szép reggel éppen akkor lépett a szobájába, mikor az Angyal egy másik mutatványát űzte, amelynek szintén tökéletes művésze volt.

– Mi a csudát csinálsz ezekben a ruhadarabokban? – kérdezte a lány, amikor meglátta.

Simon végignézett önmagán a nagy öltözőtükörben. Sötétkék öltönye tiszta volt, de igénytelen és szinte látszott rajta, hogy ez az egyetlen ünneplő öltözéke, amelyet kétségbeesett gondossággal őrzött. Cipője öreg volt és erősen kifényesített. Gyapjú harisnyát hordott, szürkét és erősen javítottat. Olcsó, csíkos ing volt rajta, amit fehér keménygallér egészített ki. Nyakkendője ugyanolyan sötétkék volt mint az öltöny, és már erős kopás látszott rajta. Mellényén keresztben ódivatú, ezüst óralánc fityegett. Minden volt, csak a normális Simon Templar nem, aki rendszerint még a legújabb divat szerint készült öltönyöknek is egyéni jelleget tudott kölcsönözni ha fölvette. Ingei, harisnyái és nyakkendői pedig a fiatalemberek irigységének tárgyát képezték abban a néhány klubban, ahová néha eljárt.

– Keményen dolgozó kishivatalnok vagyok egy biztosítótársaságnál, évi háromszázat keresek, és minden kilátásom a jövőre nézve az, hogy további tizenöt év alatt feltornászom magam háromszázötvenre. Körülbelül negyven éves vagyok, feleségem vérszegény, hét gyermek küszködő atyja és egy félig kifizetett kis streathami ház tulajdonosa vagyok. – Elgondolkozva tapogatta az arcát és belenézett a tükörbe. – Kissé túl csinos vagyok ehhez a szerephez, de ezt mindjárt rendbehozzuk.

Mesterien gyors és szakavatott fogásokkal kezdte arcát megdolgozni. Szemöldökét orra irányában borzolta, szürkítette, haja is megőszült néhány pillanat alatt, és olyan művészien tapasztotta fejéhez, hogy a legjobb szemű fodrász is úgy vélte volna, hogy feje búbján kezd kissé kopaszodni. Gyors ujjai alatt halántékán halvány árnyak képződtek, szeme alá árkokat vont és álla is élesebben ugrott elő… mindez olyan művészin képződött, hogy még egyyardos közelségből sem vehette észre senki, miszerint nem a természetes öregedés jelei. Arcának egész formája és kifejezése megváltozott. Munka közben beszélgetett.

– Ha valaha olvastál mesekönyvet, Pat, amelyben arról van szó, hogy valaki ügyesen maszkírozta el magát, s legjobb barátai, titkára, szolgaszemélyzete sem ismert rá, tudd meg: a szerző becsapott. Színpadon még csak elképzelhető ilyesmi bizonyos fokig, de a való életben, ahol minden, amit magadra teszel, nappali világosságba kerül és közelről látható, az ilyesmi lehetetlen. Én vagyok a világ legnagyobb jellemszínésze – folytatta szemrebbenés nélkül – aki soha színpadra nem lépett, hát én csak tudom. De ha új alakot kell kitalálnom, amelyet soha többé nem kell felismerni… csodát művelek.

Hirtelen megfordult, és a lánynak elakadt a lélegzete. Tökéletes volt. Válla gömbölyűen bukott előre, feje szintén kissé előrehajlott, mintha ezt a főtartást évek hosszú során át iratok fölé hajlás közben szokta volna meg. Üres, kifejezéstelen tekintettel nézett a lányra, ami szintén szerepéhez tartozott: rosszul táplált, nem sportoló középkorú férfi, akinek nincs többé semmi reménye vagy ambíciója, aki állandóan gondokkal küzd, és az élet semmi élvezetet nem nyújt neki, hogy a Whitehall tagjainak annál több golfpartira nyíljon alkalma, aki beletörődött sorsának szomorú eseménytelelenségébe, az év ötven hetén át unalmas aktákat körmölve, hogy azután két nehezen elfelejthető hétre augusztusban a tenger mellé csalják, aki komoran megvitatja a politikusok beszédeit, mintha bárgyú kijelentéseik valóban hozzájárulnának terhei csökkentéséhez, aki engedelmes beletörődésével segít együtt tartani egy országot, amely fennállását hozzá hasonló milliók beletörődésének köszönheti.

– Lesz sikerem? – kérdezte.

 

Benny Lucek szempontjából jobb szerepet nem is választhatott volna magának. Benny gyakorlott szeme egyetlen pillantással felmérte az egész gondosan fényezett cipője orráig.

– Örvendek a szerencsének, Mr. Tombs. Jöjjön, igyunk egy koktélt… remélem szereti.

A szálló pazar télikertjébe vezette vendégét, és Mr. Tombs óvatosan leült egy szék szélére. Lehetetlen volt abban az alakban, akit az Angyal játszott, mást látni, mint „Mr. Tombs”-ot… az a Simon Templar, akit Patricia ismert, soha nem is létezhetett ebben a beletörődött, lógó vállú alakban.

– Izé… talán egy pohár sherryt? – javasolta.

Benny amontilladót rendelt, mert tudta, hogy Tombs még soha ezelőtt mást, mint a közeli fűszer-csemegés boltjában kapható sherryt nem kóstolt. Szakértően tudott idegeneket szédíteni, és Simon Templar, aki láthatatlanul Tombs széke mögött állt, megcsodálta technikájának tökéletességét. Semmi leereszkedés nem volt a modorában, ahogy csevegni kezdett, úgy, hogy Tombs lassanként hátra mert támaszkodni a széken.

Együtt nevettek mindenféle buta történeten, és közben Benny megrendelte a második amontilladót és úgy tett, mintha végre sikerült volna találnia valakit, aki kellő szakértelemmel élvezi a kiváló italt. Együtt mentek át az étterembe ebédelni, miközben Benny harsányan nevetett egy történeten, amit Tombs régi hivatalnoki emlékei közül ásott elő.

– Füstölt lazacot parancsol, Mr. Tombs? Vagy inkább egy kis kaviárt?… Utána ehetnénk egy adag „oeufs en cocotte Rossini”-t szarvasgomba-mártásban májpástétommal. Utána sült galambot kocsonyázva gombával. Napközben szeretem a könnyű étkezést, különben az ember délután könnyen elálmosodik. Iszunk hozzá egy üveg jegelt Liebfraumilch-et?

Oly elragadó szakértelemmel futotta át az étlapot és ital jegyzéket, hogy valahogy Tombs egyenértékű partnernek érezhette magát a táplálkozás művészetében, így aztán Tombs, aki eddig soha fényűzőbb ételt, mint marhasültet és Yorkshire-pudingot nem evett, legjobb itala pedig az ausztráliai burgundi volt, még inkább fölengedett merevségéből, és újabb anekdotával állt elő, amely sok nevetésre adott alkalmat a Threadneedle utcában, amikor ő talán húsz éves volt.

Benny olyan remekül társalgott, hogy az üzleti kérdésnek, amelynek ismeretségüket köszönhették, nem nyílt alkalma étkezés közben felszínre kerülni, közben sikerült neki mindent megtudni, amit vendége magánéletéről és világfelfogásáról tudni akart. Menthetetlenül felolvadva Benny vendégszeretetének melegében, Tombs majdnem emberi lett, Benny pedig tovább terelte a kívánt irányba, anélkül, hogy egy pillanattal is elsiette volna a dolgot.

– Mindig azon a véleményen voltam, hogy a biztosítási szakma igen érdekes lehet, Mr. Tombs. Felteszem, hogy igen éles eszűnek kell lennie, mert az ügyfelek legnagyobb része valószínűleg igyekszik túljárni az ön eszén.

Tombs, aki soha a szakmájában semmi érdekeset felfedezni nem tudott, és akit mindig egy másik osztály figyelmeztetett, ha valamelyik ügyfél be akarta a céget csapni, hallgatagon mosolygott.

– Az ilyen furcsa, kétéltű erkölcsi felfogás mindig nagyon érdekelt – jegyezte meg Benny, mintha csak ebben a pillanatban fedezte volna fel az ötletet. – Olyan emberek, akik nem lopnának el az utcán valakitől egy fillért sem, szívesen lopnak el nagy összeget az államtól azáltal, hogy letagadják jövedelmüket az adóbevallásnál, vagy becsempésznek egy üveg brandyt a határon, ha visszafelé jönnek Franciaországból. Ha üzlettárs után nézne, eszébe nem jutna birtokállományát és vagyoni helyzetét hamis színben feltüntetni, de ha kirabolják a házát, szemrebbenés nélkül jelent be a valódinál nagyobb értékeket a biztosítónál.

Tombs vállat vont. – Azt hiszem az állam és gazdag társulatok becsapása nem is számít tisztességtelen eljárásnak.

– Én azt hiszem, hogy még a legtisztességesebb emberben is van egy kis törvényellenesség – ismerte el Benny. – Már sokszor gondolkoztam, hogy magam is mit tennék bizonyos körülmények közt. Tegyük fel például, hogy éjjel taxin megy haza, és az ülésen talál egy tárcát, amelyben ezer font van. Kis egységekben, amiket könnyű felváltani vagy kiadni. A tárcában nincs név, amely a tulajdonosra utalna. Vajon kísértésbe jönne-e, hogy megtartsa?

Tombs egy-két másodpercig tétovázott a válasszal, és egy villával játszott közben. De Simon Templar, aki láthatatlanul széke mögött állt, tudta, hogy ez az a kérdés, amitől minden további függött… ez volt az a pont, amihez látszólag véletlenül, de valójában gondosan előkészítve odaérkeztek, és amelytől függött, hogy „Mr. Tombs” olyan ember-e, amilyennel Benny Lucek találkozni akart. Mégsem volt a különös figyelemnek vagy aggodalomnak nyoma sem Benny őszinte, nyílt arcán. Kitöltötte a Liebfraumilch utolsó cseppjeit Tombs poharába, és Tombs felpillantott.

– Azt hiszem megtartanám. Ez tisztességtelenül hangzik, de igyekszem beleképzelni magamat a helyzetbe, amelyben a kísértés érne, ahelyett, hegy elméleti vitát folytatnék. Szemtől-szembe ezer fonttal kis címletekben, miután amúgy is pénzre volna szükségem, hogy a feleségemet vidékre küldjem, valószínűleg könnyen… izé… áldozatul esnék a kísértésnek. Nem akarom takargatni…

– Édes barátom, eszembe sem jut magát elítélni – vágott közbe Benny szívélyesen – magam is ezt tenném. Arra gondolnék, hogy olyan ember, aki csak aprópénzben ezer fontot visz magával, jóval több pénz felett rendelkezik a bankban. Régi mese ez a tisztességről. Bármennyi törvénnyel is kormányoznak bennünket, lelkiismeretünk még mindig igen alacsony fokon áll, ha nem kell attól félnünk, hogy rajtavesztünk.

Most csönd következett, amely alatt Tombs megette tányérjáról az utolsó falatokat, az utolsó darabka kenyérrel még ki is kente tányérját, és azután elfogadta Bennytől az ebéd után való cigarettát, melyet az platinatárcájában nyújtott feléje. A szünet alkalmat adott neki arra, hogy végre eszébe jusson, miszerint ezzel a rokonszenves Mr. Lucekkal azért találkozott, hogy valami üzleti ügyet tárgyaljanak meg… pontosan ez volt Benny célja. Amikor a pincér a számlával közeledett, Tombs megszólalt: – Ami az ön hirdetését illeti…

Benny a számlára ráfirkantotta aláírását és hátratolta székét.

– Jöjjön fel a szalonomba és ott beszélünk róla.

Felmentek a liften, és Benny közben gondtalanul pöfékelte a török cigaretta füstjét; azután végigmentek a drága szőnyeggel takart folyosón. Benny ösztönös érzékkel viseltetett drámai hatások iránt. Anélkül, hogy egy szót is szólna, és amellett nem keltve olyan benyomást, mintha készakarva hallgatna, kinyitotta lakosztálya ajtaját és előre engedte Tombsot.

A szalon kicsi volt, de kényelmesen rendezték be. Nagy, figyelmetlenül nyitva felejtett barna papírcsomag feküdt az asztalon és hasonló csomagok feküdtek az egyik karosszéken. Benny az egészet felnyalábolta és egy sarokba dobta.

– Tudja mi ez? – kérdezte odavetőleg.

Felmarkolt a csomag tartalmából, és Tombs orra elé dobta. Először csak azt látta, hogy zöld papírok, azután lassanként felismerte alakjukat és a rájuk nyomtatott szavakat.

– Egyfontos bankjegyek – mondta Benny. – Az ott mind – mutatott a sarokba dobott csomagokra. Kisimította az asztalon heverő csomag burkolatát, és most láthatóvá lettek a bankjegykötegek amelyeket tartalmazott. – Ez mind az. Markoljon bele, és vegyen, amennyi tetszik.

Tombs kék szeme egyre jobban kitágult, és közben sűrűn pislogott, mintha valami látomást akarna elűzni belőle.

– Valóban… valóban csupa egyfontos bankjegy?

– Mind az.

– És mind az öné?

– Úgy hiszem. Mindenesetre biztos az, hogy én csináltam.

Benny belevetette magát a felszabadult karosszékbe.

– A világ egyik leggazdagabb embere vagyok ezáltal Mr. Tombs. Felteszem, hogy senki nálam gazdagabb nem lehet, mert én oly gyorsan tudok pénzt csinálni, amily gyorsan a kezem a fogantyút forgatni tudja. Pontosan úgy értettem tudniillik, amit mondtam, ahogy kifejeztem magam. Én csináltam ezeket a bankjegyeket!

Tombs megérintette a bankjegyeket ujja hegyével, mintha attól tartana, hogy megharapják. Szeme nagyobbra tágult, mint valaha.

– Csak nem akarja azt mondani, hogy hamisítványok? – suttogta.

– Nem – felelte Benny. – Vigye el ezeket a bankjegyeket a legközelebbi bankba… mondja meg a pénztárosnak, hogy gyanúsak maga előtt… és kérje meg, hogy állapítsa meg, valódiak-e. Vigye el az Angol Nemzeti Bankhoz. Nincs az egész csomagban egyetlen hamis pénz sem… mégis én csináltam! Üljön le, elmagyarázom.

Tombs mereven leült. Szeme állandón visszatévedt az asztalon és földön heverő vagyonhalmazokhoz, mintha minden pillantással szinte megkönnyebbülést érzett volna, ha eltűnnek, nemhogy meglepetést.

– A helyzet a következő, Mr. Tombs. Beavatom önt titkomba, mert néhány óra alatt kiismertem magát, és megalkottam a véleményemet önről. Ön igen rokonszenves. Azokat a bankjegyeket olyan lemezzel nyomtam, amelyet elloptak az Angol Nemzeti Bankból. Egy fickó, aki ott dolgozott a lemezosztályon, egy szép napon azt az utasítást kapta, hogy semmisítsen meg egy lemezt, mert véletlenül eggyel több készült. Ő is olyan volt, mint az az ember, akiről előbb beszéltünk… aki a taxiban pénztárcát talált. Volt egy eredeti bankjegynyomó lemeze, amellyel eredeti bankjegyeket gyárthatott, és ezt megtarthatta magának. Semmi mást nem kellett csinálnia, mint a lemezről egy másolatot, amit már senki közelebbi vizsgálat tárgyává nem tesz… mit is lát az ember egy negatív rézkarclemezen, ha kézbe veszi?… és néhány vágást kellett keresztül-kasul edzenie bele, hogy ezáltal érvénytelenítse. Ezt azután bezárják egy páncélszekrénybe, és talán soha többé meg sem nézik. Neki pedig megmarad az eredeti. Talán nem is tudta pontosan, hogy mit kezd vele, csak megtartotta. Azután félni kezdett, hogy rájönnek és megszökött. Áthajózott New Yorkba, ahonnan én jövök. Ugyanott szállt meg, ahol én laktam Brooklynban. Futólag megismerkedtünk, habár mindig nagyon tartózkodó volt, és olyan benyomást tett rám, mint akinek valami nyomja a lelkiismeretét. Én nem kérdeztem meg tőle, hogy mi bántja és nem is törődtem vele. Azután tüdőgyulladást kapott. Soha senki mással nem érintkezett, így hát nekem kellett vele kissé törődnöm. Megtettem érte, amit tehettem… nem volt sok, az igaz, de ő nagyon hálás volt érte. Megfizettem valamit a hátralékos lakbéréből. Az orvos megállapította, hogy félig éhen halt már… néhány fonttal a zsebében kötött ki New Yorkban, és amikor elfogyott, abból élt, amit vendéglőkben és fűszereseknél össze tudott koldulni. Halálra koplalta magát, és milliók voltak a birtokában! De én ezt akkor még nem tudtam. Egyre betegebb lett; azután egy éjjel már oxigént kellett neki adni, de az orvos azt mondta nekem, hogy nem éri meg a reggelt. Annyit koplalt már, hogy túl gyenge volt ahhoz, hogy újra erőre kapjon, ő is érezte, hogy a végét járja, és így szólt hozzám; „Köszönöm Benny!”. És azután elmesélte élete történetét. „Tartsa meg a lemezt” – mondta végre, „talán hasznát tudja venni”.

– Hajnalban meghalt, és a háziúr arra kért, hogy az elhunyt cókmókját csomagoljam össze, de hamar, mert új lakója van már a szobára. Így hát mindent levittem magamhoz. Nem volt sok holmija, de a lemez közte volt. Talán el tudja képzelni, hogy mit jelentett számomra ez a lemez, amikor tudatára ébredtem, hogy a lemez mire használható. Akkoriban alkalmi munkás voltam egy garázsban, és hetente csak néhány dollárt kerestem. Megint csak én voltam az a bizonyos ember a taxiban. Volt néhány dollár megtakarított pénzem; meg kellett találnom a megfelelő papírt, és ki kellett nyomnom a bankjegyeket… mindennek technikai részéről fogalmam sem volt. Bele kellett fektetni bizonyos összeget, de ha sikerül, akkor ennek a szegény ördögnek a hagyatéka milliomost csinál belőlem. Ő éhen halt, mert túl gyáva volt ahhoz, hogy megkísérelje; talán járjak én is hasonlóképpen?!

Benny Lucek egy pillanatra behunyta szemét, mintha visszaemlékezne a lelki tusára, amit annak idején megvívott magával.

– Láthatja, milyen megoldást választottam. Elég sok időre és türelemre volt szükségem, hogy eredményt érjek el, de még mindig ez volt a meggazdagodás legegyszerűbb és leggyorsabb útja. Mindez hat évvel ezelőtt történt. Nem is tudom, hogy pillanatnyilag mennyi pénzem van a bankban, de azt tudom, hogy több, mint amennyit valaha is ki tudok adni. És már három éve is annyi volt. Ekkor kezdtem a többi szegény emberre gondolni, akinek pénzre lenne szüksége, és kezdtem a lelkiismeretemet azáltal megnyugtatni, hogy rajtuk is segítettem. Az Egyesült Államokban dolgoztam, mindenütt kis mennyiségű bankjegyet váltva át amerikai pénzre. Azután kezdtem szétosztani… jótékony célra, lebukott embereknek adtam, és segítettem, ahol csak lehetett. Ez így rendben is lett volna. De azután eszembe jutott, hogy az az ember, akitől a lemezt kaptam, angolt volt, és illenék valamit ebből a pénzből honfitársainak is juttatni, akik szükséget szenvednek. Ezért hajóztam át. Említettem már, hogy az a fickó itt hagyta feleségét, amikor átszökött Amerikába? Két hónapig tartott, mire meg tudtam találni; a legügyesebb nyomozókat vettem igénybe, akiket csak felbérelhettem. Végre rábukkantam. Egy kávézóban felszolgáló volt, de most már az én segítségemmel önállósíthatta magát, habár ő azt hiszi, hogy egyik amerikai nagybátyja hagyta rá ezt a pénzt, pedig soha nem is volt neki ilyen. De ha másokat is találok, akiknek felesége pénzre szorul, amit szegény fickó képtelen megkeresni – tette hozzá Benny nagylelkűen – azokon is akarok segíteni.

Tombs nyelt egyet. Benny Lucek sok egyéb képessége közt remek szónok is volt. Meséjét úgy építette fel, hogy a fogékony hallgatónak legyen utána mit megemészteni.

– Akar egy kis pénzt, Mr. Tombs? – kérdezte.

Tombs köhintett. – Én… izé… most… én még nem jöttem egészen tisztába a történettel, amelyet elmondott.

Felvett az asztalról néhány bankjegyet, alaposan megnézte, ujjai közt ropogtatta a papírt, és gyorsan ismét letette az egészet, mintha csak arra lett volna kíváncsi, vajon ha ellenáll a kísértésnek, lelkében olyan fény gyullad-e ki, amely kárpótolja a földi javak elvesztéséért. Úgy látszik, ez a kísérlet nem sok eredménnyel végződött, mert vágyakozva húzta félre a száját.

– Ön mindent elmondott nekem magáról – kezdett rá újra Benny – és a feleségéről is, aki törékeny és el kellene utaznia hosszabb tengeri útra. Fölteszem, hogy gyermekeinek felnevelése sem a legegyszerűbb dolog manapság. Most itt az alkalom, hogy mindezt rendbe hozza. Annyit vásárolhat ezekből a bankjegyekből, amennyit csak akar, önnek húsz fontért adok százat. Pontosan ennyibe kerül nekem az a speciális papír, a megfelelő festékanyag, és a nyomás… az, aki a nyomás munkáját elvégzi számomra, természetesen nagy fizetést kap tőlem. Négy shilling az önköltsége minden egyfontos bankjegynek, és milliomossá lehet, ha akar.

Tombs hallhatóan nagyokat nyelt – Ugye… ugye ön nem akar engem bajba rántani? – dadogta meghatottan.

– Persze, hogy nem akarom! Boldog vagyok, hogy segíthetek magán. – Benny felállt és hatásosan Tombs vállára tette egyik kezét. – Ide figyeljen: tudom, hogy mindaz, amit itt hallott, kissé megrendítette. Meg kell előbb szoknia a gondolatot. Miért nem megy haza, és gondolja előbb át az egészet? Jöjjön el holnap újra, és ebédeljen velem ha akar ezekből a bankjegyekből, és akkor hozza magával mindjárt azt az összeget, amelyért venni akar. Hívjon fel ma este hétkor telefonon, és közölje velem, hogy várhatom-e holnap. – Felvett az asztalról egy csomó pénzt, és Tombs zsebébe gyűrte. – Itt van… vigyen magával néhány mintát, és kísérelje meg beváltani őket valamelyik bankban, ha még mindig nem bízik bennem eléggé.

Tombs bólintott és sűrűn pislogott hozzá. – Megint csak én vagyok a taxis ember – mondta sápadt mosollyal. – Ha az ember valóban megtalálja azt a tárcát…

– Ki veszít ezáltal? – kérdezte Benny ügyesen meggyőző szónoki erővel. – Esetleg az Angol Nemzeti Bank. Én soha nem tanultam közgazdaságot, de azt hiszem, nekik kell majd ezt a számlát kiegyenlíteni. De azt hiszi talán, hogy tönkremennek abba a néhány ezer fontba, amit maga vásárol tőlem? Ugyan! Annyi nekik ez a néhány ezer font, mint magának egy penny. Gondolja csak jól meg!

– Meggondolom – felelte Tombs utolsó vágyakozó pillantást vetve az asztalon heverő bankjegyhalmazra.

– Csak még egyet akarok mondani – jegyezte meg Benny. – Egy szót se senkinek mindarról, amit önnek meséltem… még a feleségének sem! Bízom benne, hogy éppolyan bizalmasan fogja kezelni közléseimet, amilyen bizalmasan kezel mindent, ami az irodában keze alá kerül. Ugye belátja, hogy ez miért szükséges? Olyan történet, mint amilyent én elmondtam önnek, úgy terjedne mint a futótűz, és ha egyszer elér az Angol Nemzeti Bankig, akkor nem lehet az ügyből több pénzt csinálni. Azonnal megváltoztatnák a bankjegyek rajzát, és gyorsabban vonnák be a régi címleteket, mint gondolná.

– Tökéletesen megértem, Mr. Lucek – biztosította Tombs.

 

Olyan remekül értette, hogy a lelkes beszámoló, amellyel visszaérkezése után Patricia Holmnak szolgált, majdnem összefüggéstelen volt. Mialatt visszavedlett rendes külsejébe, mesélt, s amikor végzett a mosdással és öltözködéssel, újra a régi ragyogó és kellemes fiatalember volt, akinek a lány ismerte. Végre kivette a sötétkék öltöny zsebéből a bankjegyeket, amelyeket Benny búcsúzáskor adott neki, és gondosan eltette a tárcájába. Órára nézett.

– Gyerünk valami folytatólagos előadású helyre, drágám – mondta –, utána pedig veszünk egy dézsa kaviárt, kettőnk közé állítjuk és behabzsoljuk egy üveg Cordon Rouge kísérete mellett. Benjamin testvér fizeti!

– Olyan biztos vagy benne, hogy azok a bankjegyek valódiak? – kérdezte a lány.

Az Angyal felnevetett. – Hidd el drága szerelmem, mindegyiket külön-külön nyomták az Angol Nemzeti Bankban. Nem ilyen a hamispénz! Bár be kell vallanom, hogy már sokszor gondolkoztam azon, vajon miért nem dolgozik senki… Gott im Himmel!

Simon Templar hirtelen harsány ordítással nagyot ugrott, úgy hogy barátnője egészen megdöbbenve bámult rá.

– Mi az ördög bújt…

– Csak egy ötlet – magyarázta az Angyal. – Néha így tör ki rajtam, ha váratlanul támad egy ötletem. Ez aztán igazán gyönyörű!

Szilaj jókedvvel vitte el őnagyságát az ígért előadásra, és nem szólt többé semmit arról az ötletről, amely vad ordítás közt akkorát ugratott vele, mintha fiatal bakkecske lenne. De pontban hét órakor felhívta telefonon a Park Lane Szállót.

– Megteszem, amit a taxiban ülő férfi is megtenne, Mr. Lucek – mondta.

– No, Mr. Tombs, ez remek újság – felelte Benny.– Egy órakor várom. Hogy el ne felejtsem, mennyit óhajt?

– Sajnos, attól tartok, hogy nem fogok tudni többet összehozni, mint… izé… háromszáz fontot. Ezért ezerötszáz font értékűt kapok, ugye?

– Kikerekítem kétezerre, mert önről van szó, Mr. Tombs – felelte Benny nagylelkűen. – Már elő lesz készítve, mire jön.

 

Tombs öt perccel egy óra előtt megjelent, és habár ugyanazt az öltönyt hordta, mint előző nap, volt valami ünnepélyes a külsején, amit főképpen a vadonatúj, fehér cérnakesztyű, és a gomblyukába tűzött szegfű hangsúlyozott ki.

– Ma reggel felmondtam az irodában – jelentette ki. – Remélem, soha többé nem látom azt a helyet.

Benny sok szerencsét kívánt neki ehhez a lépéshez, de mentegetőzni is kezdett.

– Sajnos, a közös ebédet el kell halasztanunk – közölte sajnálkozva. – Egy hölggyel léptem érintkezésbe, aki szintén felelt a hirdetésemre… szegény öreg özvegyasszony, aki Derbyshireben lakik. A férje húsz éve faképnél hagyta, és egyetlen fia, aki azóta is eltartotta, tegnap motorszerencsétlenség áldozata lett. Szinte látom, hogy semmire sincs most olyan nagy szüksége, mint valami jótündér-szerű bácsira, és így a legközelebbi vonaton robogok Derbyshirebe, hogy utána nézzek, mit lehet csinálni.

Tombs elmorzsolt egy közönyös könnyet, és felkísérte Bennyt a lakosztályába. Két szép, használt bőrönd, és egy szekrénykoffer álltak szerte a szobában, már teljesen készen és induláshoz becsomagolva, tele külföldi szállócímkékkel, ami mind Benny utazását bizonyította. Csak egy nagyobb csomag bankjegy hevert nyitva az asztal egyik végén.

– Elhozta a pénzt, Mr. Tombs?

Tombs előhúzta viharvert tárcáját, és előhúzott egy halom ropogós, új ötfontost. Közben kissé remegett a keze. Benny átvette, alig vetett rá egy pillantást, és a dúsgazdag milliomoshoz illő nemtörődömséggel dobta a pénzcsomót az asztalra. A karosszékbe tessékelte Tombsot, amelyik háttal állt az ablakhoz, ő maga pedig szemben ült le az asztal túlsó oldalán.

– Kétezer darab egyfontos bankjegy elég csinos köteg, azt nemigen tudja zsebre vágni – jegyezte meg. – Becsomagolom egy szép kis csomagba.

Tombs ámuló szeme előtt négy bankóköteget emelt ki a nyitott csomagból, és vendége ölébe dobta őket. Tombs megragadta, és pénzéhesen nézegette őket, hüvelykujjával félrehajtotta a kötegek sarkát, úgy, hogy szeme előtt egyfontos bankjegyek szinte végeláthatatlan sora pörgött, mint valami vásári képesbódéban.

– Átszámolhatja, ha úgy tetszik… mindegyikben ötszáz darabnak kell lennie – mondta Benny, de Tombs megrázta fejét.

– Az ön szava nekem elég, Mr. Lucek. Azt látom, hogy csupa egyfontos, és igen soknak kell lennie.

Benny mosolygott, és gyakorlott, üzletszerű mozdulattal nyúlt a bankókötegek után. Tombs visszaadta a kezébe, és Benny szépen összeállította a négy köteget, hogy csinos négyszöget alkossanak; a négyszög alá már előre odakészített egy darab barna csomagolópapírt. A csomagolópapír végeit ráhajtotta a négyszögre, és olyan kézügyességgel készítette el a csomagot, ami minden kereskedősegédnek becsületére vált volna. Tombs kapzsi szeme annyira mozdulatlanul tapadt rá, mintha valamilyen ügyes trükk egyes fogásait akarná ellesni.

– Nem gondolja, hogy borzasztó csapás lenne egy szegény özvegyasszonynak, aki minden megtakarított pénzét ezekbe a bankjegyekbe öli, ha megtudná, hogy – izé… becsapták? – kérdezte Tombs komoran.

Benny sötét szemének pillantása hirtelen megdöbbenéssel szegeződött rá.

– Mi? – kérdezte. – Hogy értette ezt?

De Tombs gondterhelt arca olyan ártatlan bambaságot árult el, mint egy türelmes birkáé.

– Csak úgy eszembe jutott, Mr. Lucek – mondta.

Benny vigyorogva mutatta ragyogó fogsorát, és folytatta a csomagolást. Tombs pillantása tovább is szinte delejező hatással összpontosult a csomagra. De Bennyt mindez nem zavarta. Majdnem egy órát töltött ma reggel azzal, hogy mindent előkészített és kipróbált. A felső ablak tartóhevederjét annyira keresztülvágta, hogy csak egy szálon lógott, úgyhogy a felső ablak súlyát tulajdonképpen már csak egy kis ék tartotta, amelyet a keret és az ablakfélfa közé szorított. A kis ékhez egy igen vékony, de rendkívül erős sötétszínű zsinórt kötött, amely lefutott a földig, ott a padló és a fal által képezett saroknál egy sima, gömbölyű szög körül derékszögben fordult és eltűnt a szőnyeg alatt. Egy másik hasonló szög körül, amely az asztal lába mellett állt ki a padlóból, derékszögben ismét fölfelé fordult, és egy kis lyukon keresztül kibújt a szőnyeg alól, felfutott az asztal lábán, és az asztalfiók fogantyújánál végződött.

Benny az utolsó csomót kötötte csomagjának spárgáján, és körülnézett, mivel vághatná le a lógva maradt végét.

– No, itt van, Mr. Tombs – mondta, és miközben kés után kutatott, meghúzta a megfelelő zsinórt, nagyot rántva rajta. Az ablak nagy robajjal lezuhant.

Tombs pedig nem fordult meg.

A legmeghökkentőbb eset volt, amit Benny Lucek valaha is tapasztalt. Természetfölötti volt – hihetetlen. Olyan meglepő jelenség, hogy Benny szája akaratlanul is tátva maradt, miközben a hitetlenkedő megdöbbenéstől egy mázsás golyó kezdett gyomrában forogni, és tüdejét is szorongatta. A példátlan igazságtalanság érzése fogta el, amilyent az a gyakorlott autóbuszra ugráló érezhet, aki a járda szélén áll, és éppen az arra robogó buszra készül felugrani, mikor azt veszi észre, hogy az óriási jármű felemelkedik előtte a levegőbe, és a háztetők fölött folytatja útját. Egyszerűen olyan esettel állt szemben, amelyről azt szokásos mondani, hogy meg sem történhet.

A jelen fantasztikus esetben mégis bekövetkezett. A félig kinyílt fiókban, amely Benny gyomrát nyomta most, éppen az asztal lapja alatt, és Tombs üvegesen bámuló szemének látókörén kívül, még egy barna papírba burkolt csomag feküdt, amely mindenben a Benny által éppen átkötött csomagra hasonlított. Természetesen csak kívülről. A tartalmát illetően már lényeges különbség volt, mert míg abban a csomagban, amelyet Benny épp az előbb készített el Tombs szeme előtt, valóban kétezer darab valódi egyfontos bankjegy volt, addig a másikban öreg újságokból és folyóiratokból pontosan ugyanazon méret szerint összevágott papírszeletek voltak. Benny egész pályafutása alatt még egyetlen egyszer sem történt meg, ha az áldozat egyszer bekapta a horgot, hogy a két csomag kicserélése ne sikerült volna. A gondviselésszerűen leeső ablaknak éppen az volt a feladata – és ebben rejlett Benny hamispénz-üzletének legfőbb titka – hogy az áldozat ijedtében megforduljon – ha csak egy pillanatra is – mialatt Benny a két csomagot kicserélhette. Ha azután az áldozat otthon kinyitotta a csomagot és meglátta, hogy becsapták, nemigen mehetett panasszal a rendőrségre anélkül, hogy be ne vallja, miszerint segédkezet akart nyújtani egy szélhámossághoz. Ötven eset közül negyvenkilencszer az áldozat úgy döntött, hogy jobb lesz elviselni a veszteséget, és szépen csöndben maradni. Egyszerű és igen hatásos trükk volt! És most az egész felépítés a legújabb áldozat elképesztő nemtörődömségén megbukott, mert más, normális ember ösztönösen megfordult volna, ha ilyen erős zajt hall váratlanul a feje mögött.

– Úgy… úgy látszik az ablak leesett – figyelmeztette Benny Tombsot rekedten. Úgy érezte magát, mint egy drámai hős, aki éppen lelőtte a gonoszt a harmadik felvonás végén, és most azt látja, hogy az mosolyogva vonakodik lezuhanni és ellenkezik a rendezői példány előírásával.

– Igen… – ismerte el Tombs barátságosan – hallottam.

– Úgy… úgy látszik, a heveder elszakadt.

– Valószínűleg ez okozta.

– Furcsa dolog, amikor valami ilyen… ilyen váratlanul történik, ugye?

– Nagyon furcsa – ismerte el Tombs, és igyekezett udvariasan továbbfonni a beszélgetés fonalát.

Benny izzadni kezdett. A cserecsomag alig hat hüvelyknyire volt Benny ide-oda tapogató kezétől. Ha az a bűvölő tekintetű, egyet sem pislogó szempár csak két másodpercre eltekintene tőle, oly gyorsan végrehajtotta volna a cserét, mint ahogy az ember kigombolja az ingét. De erre nem nyílt alkalom. Olyan esemény volt ez, amiről még csak álmodni sem mert volna soha, és a szüksége annak, hogy valami mentőötletet kitaláljon, annyira rányomta bélyegét erre a pillanatra, hogy Bennyt a kétségbeesés határáig kergette.

– Van egy zsebkése? – kérdezte Benny izzadságos szívélyességgel. – Vagy valami, amivel ezt a spárgát el lehet vágni?

– Engedje meg, hogy elszakítsam – mondta Tombs.

Felállt és elindult az asztal túlsó oldala felé, de Benny megbokrosodott, mint egy ló.

– Ne fáradjon, kérem, Mr. Tombs – mondta csuklások közt. – Majd én… majd én…

– Sose erőlködjék – felelte Tombs.

Benny megragadta a csomagot és elejtette. Igen ügyes stratéga volt, drámai előadásokban, szinte utolérhetetlen, de egyáltalán nem volt az erőszak embere… különben egészen másképp viselkedett volna. Ez a csomag elejtés volt az utolsó trükk, amellyel talán megmenthette az ügyet. Hátralökte székét, lehajolt, a leesett csomag után nyúlt egyik kezével, a csere-csomag után a másikkal. Miközben a leesett csomagot fölemelte az asztal felé, talán még elvégezhető a csere.

Bal keze megtalálta a földön az egyik csomagot. Jobb keze izgatottan tapogatott. Ide-oda futkosott a fiókban ezzel a kézzel, először óvatosan, azután már magánkívül. Előre és hátra siklott a keze. Körme beleakadt a fiók fenekébe… Ráébredt, hogy nem maradhat végtelen hosszú ideig abban a helyzetben, és kezdett kiegyenesedni, miközben valami hideg felismerés markolta meg a szívét. Amikor a szeme egy szintbe került a fiók peremével, látta, hogy az álcsomag valami titokzatos módon egészen a fiók hátsó végébe csúszott: ott ugyanannyi hasznát vehette, mintha Arizona homoksivatagának közepén lett volna. Tombs pedig nyájasan mosolygott.

– Higgye el, igazán könnyű – mondta.

Kivette a csomagot Benny elerőtlenedett kezéből, föltette az asztalra, a lógó véget ujja köré csavarta, és rántott egyet. Tisztán és azon a helyen, ahol kellett, elszakadt a spárga.

– Ez egy kis trükköm – mondta Tombs csevegő hangon. Fogta a csomagot és kezet nyújtott Bennynek.

– No, Mr. Lucek, ugye tudja, milyen hálás vagyok önnek. Nem szabad, hogy tovább feltartsam, mert még lekésik a vonatról, amely az… izé… özvegyhez viszi. Isten vele, Mr. Lucek.

Melegen megszorította Benny Lucek elalélt kezét, és az ajtó felé indult. Valami furcsa vidámság jellemezte a testtartását. Kék szemében megcsillant valami, amit eddig nem lehetett benne látni, mosolyában pedig angyali jóakarat, amitől Bennynek egyszerre melege lett, és ugyanakkor fázott is tőle. Ez már egyáltalában nem vallott Mr. Tombsra, a biztosítási hivatalnokra…

– Hé… – várjon csak egy pillanatig! – kiáltotta Benny, de az ajtó már bezárult vendége után. Benny lihegve ugrott föl. – Hé, hallja…

Felrántotta az ajtót, és belebámult egy igen kövér úriember angyalian rózsaszín holdképébe, aki felöltőben és keménykalapban ott állt előtte.

– Jó reggelt, Mr. Lucek – mondta a vastag úriember nyugodtan. – Be szabad mennem?

Úgy vette, mintha ezt az engedélyt meg is kapta volna, és belépett a szobába. Először az asztalon fekvő csomag hívta fel magára a figyelmét, fölmarkolt két köteg bankjegyet a halmazból, és közelebbről megnézte. Csak a felső néhány bankjegy volt valódi, olyan, mint amilyenből a négy köteg teljességben állt – amit Tombs elvitt –, a többi ezekben már csakugyan olyan vastag és megfelelő méretű papír volt.

– Nagyon érdekes – jegyezte meg a kövér úriember.

– Ki az ördög maga? – tört ki végre Benny. A kerek, rózsaszínű arc igen gyors és tekintélyt követelő módon fordult feléje.

– Én Teal főfelügyelő vagyok a Scotland Yardról, és úgy értesültem, hogy nagy mennyiségű hamis bankjegy van itt.

Benny óvatosan vett lélegzetet.

– Ez nevetséges, Mr. Teal. Nem talál ebben a szobában egyetlen hamis pénzdarabot sem – mondta.

E pillanatban a detektív pillantása az ötfontos bankjegyhalmazra esett, amelyet Tombs hozott fizetségül. Felvette az ötfontosokat, és egyenként gondosan megvizsgálta őket.

– Hm… még pedig nem is valami ügyes utánzat – jegyezte meg, és behívta az őrmestert, aki odakint várt a folyosón.